A Miskolci Szakképzési Centrum Szemere Bertalan Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium 2024. március 8-án ünnepelte az intézmény a 150 éves jubileumát. Jogelődje révén 1874-ben alapították, az első tanítási nap pedig március 8-án volt. Az eseményen beszédet mondott Kiss Gábor kancellár, Molnár Péter főigazgató, Deák Szabolcs iskolaigazgató és Lipcsei Gábor, az intézmény korábbi igazgatója. Az eseményen emlékeztek az iskola történelmére és sikereire, kiemelve a 150 éves múlt jelentőségét és a versenyképes tudás fontosságát a jövő munkaerőpiacán.

Deák Szabolcs igazgató az alábbiak szerint foglalta össze beszédében az iskola 150 éves történetét.

„A tavaszi napsugarak aranyfényben úsztatták a Szinva mellett álló, vöröstéglás épületet. A levegő még hűvös volt Az Avas lábánál, de már ott rezgett benne a megújulás, a tavasz igazi lehelete. Az 1874-es március 8-i nap különleges volt az iskola történetében. Hosszas tervezés és előkészületek után az első tanítási napra készülődtek a Miskolci Alsófokú Iparostanonc Iskolában, a Papszer utcán. A kereskedő és iparos tanoncok lassan szállingóztak az épületbe, új volt számukra a törvény, mely szerint iskolába is kell járniuk az üzlet és a műhely mellett.

Mitől indult el ez a történet?

A gazdasági fellendülés, a dualizmus fantasztikus konjunktúrája és Miskolc fejlődése kellett hozzá, egy bölcs és előrelátó kormányzat, amely – hasonlóan a mostanihoz – felismerte, hogy a szakképzés fejlesztése alapvető szükséglet.

Nehéz volt az indulás, nehezek voltak az első évek az iskolának. A tanoncok fáradtak voltak, tehernek tekintették az iskolát, a mesterek pedig nem akarták őket elengedni. Minek az? – mondták.

Az iskola udvara a diákság kedvenc helye lett. Itt játszottak, beszélgettek, és álmodoztak a jövőről. A hatalmas fák árnyékot nyújtottak a forró nyári napokon, a padok pedig meghitt beszélgetések helyszínei voltak. A patak partján a bálokat követően hosszas séták után félénken fogták meg egymás kezét a leányok és legények, s csattantak el az első csókok a bokrok jótékony ölelésében…

Az akadályok azonban nem akasztották meg a növekedést: hamarosan elérte a létszám az 500, majd az 1000 főt. Egyre több szakmával bővült az iskola, és már az első nagy világégés előtt felmerült az önálló iskolaépület gondolata. A harmincas évek végére ez konkrét tervekben is testet öltött, de aztán a második nagy háború ezeket is elsodorta.

A történet aztán az államosítást követően végre saját épületben folytatódott: 1949-et írtak, amikor a Kun József utcai polgári iskola épületébe költözött az iskola – és mellé még jó pár helyre, mert már ekkor sem fértek el egy épületben…

A név ismét változott: 169. számú Munkaerő-tartalékok Intézete lett, majd 1955-ben vette fel Szemere Bertalan nevét. Az iskola folyamatosan bővült, egyre több és több szakmát oktattak elődeink, változatos helyszíneken.

1979 szeptemberében az iskola nagy reményekkel tekinthetett a következő évtized elé: jóváhagyták az új iskola építési terveit és már javában zajlottak az alapozási munkálatok az Avason, a szintén épülő lakótelep középén. A méretek impozánsok, az iskola létszámához illők voltak: 4,5 hektáros területen egy 11 000 négyzetméteres, 24 tantermes iskola, hatalmas tanműhely, 408 férőhelyes kollégium és egy 1200 adagos konyha épült. A majd évszázados álom 1981 augusztusában válhatott valóra: ekkor került sor a saját és immár elegendő iskolakomplexum ünnepélyes átadására.

A történet azonban itt nem ért véget, sőt: ekkor kezdődött az iskola „nagykorú” korszaka.

A szakmai sikerek, a tanműhelyek és a saját kollégium megteremtették az önálló bevételek alapját.

Mindeközben létrehoztak egy csodálatos parkot, az avasi lakótelep egyik „tüdejét.”

A diákok – az évtized végére már háromezren – belakták az iskolát és a kollégiumot: a bálok a híres Hámor étteremben, a séták a parkban folytatódtak, s természetesen nem maradtak el a csókok, első szerelmek sem…

A boldog békeidők véget érni látszottak az 1990-es rendszerváltozással. A szakképzés országosan válságba került, de az új kihívásokra fel volt készülve az iskola akkor is. Az új problémák, a megváltozott külső-belső környezet új lehetőségeket is hozott.  Hamarosan gimnazisták koptatták a padokat, táncosok a padlót, hiszen beindult ez a képzés is. A kollégiumba a házvezetőnők érkeztek, tovább színesítve az egyébként is sokszínű képzési palettát.

A német testvériskolai kapcsolat is gyümölcsözőnek bizonyult: a járművek, a diagnosztikai műhely mind ennek köszönhető. S a szakmai megbeszélések egy-egy jó hűvös német sörözőben folytatódtak, pecsételődtek meg…

Ekkor alakult ki a gépjármű vizsgabázis is, amely a mai napig meghatározó része az iskolának.

A 21. századi szakképző iskolák projekt indulását nagyon várta már mindenki, hiszen teljes felújítást és fejlesztést jelentett. Aztán – hosszú-hosszú várakozás után – 2022 tavaszán végre elkezdődött.

Ezt a fejezetet már együtt írtuk, együtt éltük át ezeket. Együtt jártunk a Munkácsyba, a Stúdiumba, együtt másztunk fel a kollégiumba… vagy épp együtt jártuk be naphosszat az építési területet…

Együtt örültünk, amikor végre visszamehettünk az épületbe, ahogy egyre nagyobb részt kaptunk vissza, megújulva, megszépülve. Együtt ámultunk az új, hatalmas aula láttán, érzékeltük az óriási, az iskola méretéhez illő belső teret.

Mit láthat most az egykori inas, aki 1874-ben kezdett a Papszer utcai épületben?

Láthat egy csodálatos parkot, az ideális fekvésű Avas festői fekvésű déli lejtőjén. Látna egy felújított, valódi 21. századi szakképző iskolát és kollégiumot, a vármegye legnagyobb szakképző intézményét. Láthatja a modern tanműhelyeket. Láthatna egy elhivatott, magasan képzett és elkötelezett oktatói csapatot, akik kezei alatt országos szakmai sikerek születnek, sorra, hónapról hónapra. Most épp láthatja a két, országos döntőbe jutott fodrászt, vagy a tehetségfejlesztő munkát elismerő, frissen elnyert Akkreditált Kiváló Tehetségpont címet… és a március végén újra itt megrendezésre kerülő Kézműves Kupát.

Ez a történet 150 éve kezdődött, az Avas alján. Most is tart, most is az Avason. Elődeink tettek azért, hogy fennmaradjon az iskola, mindig meg tudjon újulni, tették azzá, ami. Immár mi írjuk ezt a történétet, a szereplők – és így alakítók – mi magunk vagyunk!

Biztos vagyok abban, hogy ez a történet még nagyon sokáig folytatódik majd. Ha tart 150 éve, akkor tart még legalább ugyanennyi ideig!

Ezúton szeretném megköszönni a rengeteg támogatást a Miskolci Szakképzési Centrumnak, a partnereknek, s minden kollégámnak, hogy együtt írhatjuk ezt a történetet!

Isten éltessen még nagyon sokáig, iskolánk!”